Zárt ülés, vagy nem zárt ülés?

A mai testületi ülésen a polgármester úr a három napirendi pontból kettőt a következő indoklással kért zárttá nyilvánítani: "szeretném, zárt üléssé tenni."

Ez a mondat azonban nem jogi érvelés, hanem egy személyes kívánság – és a törvény nem kívánságműsor.

A 2011. évi CLXXXIX. törvény (Mötv.) 46. § (2) bekezdése egyértelműen meghatározza, hogy milyen esetekben lehet zárt ülést tartani. Ezek közé tartoznak:
- Személyi ügyek (kinevezések, fegyelmi ügyek, felmentések stb.),
- Hatósági ügyek, amelyek személyes adatokat érintenek,
- Különösen védett üzleti titkok. (Az egyik napirendi pont emiatt valóban indokoltan volt zárt.)

A hármasként előirányzott napirendi pont azonban egyik kategóriába sem esett bele. Ez egy közterület-használati szerződésről szólt, amely közérdekű adat, és a Nemzeti Vagyonról szóló törvény (2011. évi CXCVI. törvény) 13. § (13) bekezdése szerint az ilyen ügyek nyilvánosak, kivéve, ha üzleti titok vagy személyes adat védi őket. Itt nem volt ilyen.

Felmerül a kérdés: a jelen lévő tíz képviselő közül egyik sem érezte szükségét annak, hogy rákérdezzen, milyen jogszabályi alapon kellene zárt ülést tartani ebben a kérdésben?

Ha egy testületi ülés döntéshozói automatikusan elfogadják a polgármester „szeretném” érvelését, az nemcsak a törvényesség szempontjából aggályos, hanem a város demokratikus működését is súlyosan sérti.

A zárt ülések célja nem az, hogy elkerüljük a kellemetlen kérdéseket, hanem hogy jogszerűen védjük azokat az adatokat, amelyek valóban védelmet igényelnek. Ha ezt a testület félreérti, vagy hagyja félreértelmezni, akkor az nem véletlen hiba, hanem tudatos elzárkózás a nyilvánosság elől.

A város lakóinak joga van tudni, hogy mi történik a közvagyonukkal. Ha egy testület ennek ellenére jogalap nélkül zárt üléseket rendel el, az nem csak egy rossz döntés – hanem a közbizalom súlyos rombolása.